Bátor szerelmesek

A hely bűzlött a hetek óta földön száradó szesz szagától. A lámpák kiégve, csak a felhőkön átvágó szomorkás napsugarak világították meg a kis teret egy háromszögalakú ablakocskán keresztűl. A mellékhelyiséggel szemben három magányos asztal, mindegyiken egy-egy műanyagra írt itallap. Az egyetlen zajt egy telt légy zümmögése okozta, ami ide-oda szállt a boros hordó és az ablak között. Már-már hallani lehetett annak szárnyai fel-le csapkodását. Ádám, poharát magabiztosan szájához emelve, lenyelte a benne rejlő szeszesital ízesítésű csodaszert. Mert ez most azt jelentette Ádámnak, csodaszert. Bár bánata minden itallal egyre és egyre erősebb lett, meglátása szerint, ez a folyamat segítette minél hamarabb elfelejtenie a történteket. Aznap hajnalba vett fájó búcsút Emmától…

Miután először megpillantották egymást, Emma és Ádám rögtön tudták, hogy az estét együtt fogják tölteni. Aznap éjszaka a hold fénye olyan erős volt, hogy úgy tűnt mintha bevilágítaná a környék összes romos épületét, és a csillagok úgy ragyogtak, hogy azok fényét látni lehetett a terasz visszatükröződő csempéjén. Ádám ezt a megfelelő pillanatot kihasználva megterített a terasz asztalon, melyet pár perc készülődést követően gyertyák hada, eper és sok más finomság borított.

Órákat beszélgettek az életről. Mikor már biztos jelzéseket kapott, Ádám óvatosan szájon csókolta a lányt. A csók fesztelen ölelkezésbe merült, majd a férfi helyet varázsolt az asztalon, ahova Emmát rögvest felültette. A lány hosszú színes szoknyája, mint egy terítő, úgy lógott le az asztal sarkán, takarva vékony lábait. Ádám újra szájon csókolta, majd kezét lassan a szoknyája alá csúsztatva, a lány térdére tette. A kis kiálló térd vége úgy beleillet Ádám kezébe, mintha azt csak arra faragták volna. A férfi ajkai Emma szájától, egészen a füléig vándoroltak, majd miközben újra útnak indultak a nyaka felé, Ádám érezte, ahogy a lány térde és egész teste beleremeg. Forró éjszaka volt. Egy csepp izzadtság csorgott le Emma combján elérve Ádám kezét. Annak az útvonalát követve, a férfi egyre és egyre feljebb merészkedett. Emma közel tette nedves száját Ádám füléhez, és mintha a kettő eggyé vált volna, súgott bele valamit. Ami ezután következett, arról már csak a figyelmes csillagok tudnának mesélni, és a szemérmes hold, ami egyre jobban próbált elbújni a látótérből. Már-már annyira, hogy majdnem teljesen eltűnt és helyette, a nap első sugarai látszottak megjelenni a tájon. Emma és Ádám még mindig a terasz asztalán feküdtek. Miközben a lány kényelembe helyezte magát a férfi ölében és békésen lehunyta szemét, Ádám kétségbeesett szorongásba kezdett. Bármennyire is az elmúlt órák örömébe próbált mártózni, valami folyton visszarántotta. Ismerte már az érzést, és tudta, hogy nem más az oka, mint a gyönyör. A gyönyör, ami veszendő, a gyönyör, ami már csak múló emlék, és amit ki tudja, mikor élhet át újra. Hiszen tudta, hogy pont úgy, mint a gyönyör, Emma is múló. És tudta azt is, hogy bármennyire is akarja, nem tarthatja meg, ő senki tulajdona. Kihúzta kezét a lány feje alól, majd könnyes szemmel tudatta, hogy többé nem találkozhatnak. Az ajtóban Emma kedvesen rámosolygott, és arcon csókolta. A férfi úgy érezte, mintha arca tűzben égett volna.

Ekkor borzasztó ricsaj téritette Ádámot magához. Felkapta fejét rövid szendergéséből, és meglátta amint egy vendég, sárga műanyag papuccsal a kezébe, a telt légy zümmögését követve az asztalok között szaladgál. Ádám úgy vélte itt volt az ideje elhagynia törzshelyét, hogy otthon végre kipihenje magát. Az utcára kiérve, emberek százát kerülgette a keskeny járdán; ebédidő volt. A tömeg egy része aggódóan sietett ételhez jutni a rövid ebédszünetben, míg a maradék, minden hátralevő időt kihasználva, lassú léptekkel bandukolt vissza a munkába. A járókelőket kicselezve, Ádám menedéket talált egy útmenti telefonfülke belsejében. Ott, gondolkodás nélkül Emmát tárcsázta. Meghallva a lány szomorú, könnyes hangját, arca újra kisimult, már nem égett tűzben.