Magányos vonat

A nap narancssárgán festi be a végtelen tájat. Fénye, mintha átvenné az uralmat az unalmas fehér falak elől, a kabin belsejét is teljesen ellepi. A nő feláll, behajtja a függönyt, majd idegen nyelven szól Zoltánhoz. Ő bár egy szót sem ért abból, nagy mosollyal fogadja, és kezeivel kapkodva úgy tesz mintha mindenben egyet értene vele. Hárman vannak a kabinba: Zoltán, a nő, és annak fia. A fiú nem lehet több mint tíz éves, de arcát már hosszú vékony szőrszálak borítják, amiket az ajtón beáradó huzat, már órák óta jobbra-balra fújkál. Bár ennek látványát mind idáig élvezettel figyelte, most úgy dönt, inkább elhagyja a kupét és keress egy búvóhelyet, ahol kicsit egyedül lehet. A kupéból kiérve, nyugtalanító látvány fogadja; emberek hada torlaszolja el a folyósó mentén lévő kilátást. A környezet egy zajos és zsúfolt hétvégi piknikre emlékezteti Zoltánt, de ahogy egyik kocsiból a másikba ér, a tér egyre üresebbnek látszik. A szaladgáló gyerekek hangzavarát felváltja a csend, amit csak a nyitott ablakokon betérő huzat tör meg. Úgy tűnik megtalálta a tökéletes búvóhelyet; a négyes számú kocsit. Az ablakok mentén tovább haladva, figyelmesen nézi a kupék belsejében történő eseményeket. Az első majdnem teljesen üres, csak egy öregember foglalja a helyet, egy könyvel a kezében, de szeme már majdnem teljesen le van hunyva. Ráncok és ezúton érdeklődés hiányában Zoltán tovább sétál, hátha a második több izgalmat rejt majd. Ott a helyzet már sokkal érdekesebbnek bizonyul. A csukott ajtó üvegén keresztül azt látja, ahogy egy család, egymás hegyén-hátán, vitatkozva kártyázik. Zoli nem tudja eldönteni, hogy csak a harcias nyelvük teszi-e, vagy valóban komoly indulatokat vált ki a játék. Amit viszont biztosra tud, hogy ebben véletlen sem szabad megzavarni őket. „Podvodník, podvodník” - ismételgeti utánuk, miközben tovább halad. A harmadik kabinnál a behúzott piros függönyön egy kis rést pillant meg: egy fiatal pár van odabenn. Húsz, talán huszonöt évesek lehetnek-, állapítja meg. Egy szoknyás lány és annak szeretője. A bal oldali padon fekszenek szorosan egymás mellett. A lány, a másik arcát simogatja, amíg az, annak fenekét markolja. Halkan beszélnek, már-már suttognak. Semmit se hallani a folyosóról, Zoli mégis úgy érzi, mintha szóról szóra értené minden szavukat. Éppen azt ecsetelik egymásnak, gondolja, hogy mi mindent szeretnek a másikban. A lány a kedvességről és a férfiasságról beszél. A férfi a szépséget, és a lány fenekét említi. „Milyen szép pár lehet” - gondolja, majd tovább sétál. A következő kabin üres már, így hát fogja az alkalmat és nagy mosollyal helyet foglal az ablak melletti ülőhelyen. Ott az előző kupétársai jutnak eszébe, a fiú és annak szőrszálai, ahogy az ablakon beáradó huzat jobbra-balra dobálta őket. Annak anyja, akinek szavai örökre ismeretlenek maradnak. Zoltánt magány fogja el, most már egyes-egyedül van.